A vállalkozás dicsérete
PAPP TÍMEA
Úgy tűnik, sorozatba fogott a Madách Színház és a Művészetek Palotája: olyan zenés színpadi komponistákra koncentrálnak, akik Magyarországon kevéssé népszerűek, a musical története és jelene szempontjából életművük azonban megkerülhetetlen. A tavalyi évadban előadott, s aztán a körúti színház stúdiórepertoárjára került Kurt Weill Cabaret után idén Szenvedély címmel Stephen Sondheim dalaiból válogattak.
Két éve, az amerikai zeneszerző-szövegíró 75. születésnapjára szervezett nagyszabású gálaestre még a Lila akác köz lakói is mozgóképes-lapot juttattak el. A Született feleségek és hozzátartozóik kedvenc, egész pontosan sorozatbeli helyzetükre utaló Sondheim-dalaikat küldték a mesternek. Furcsa pillanat volt ez: a leginkább kritikusok és színházi szakemberek körében kedvelt Sondheim és a globális populáris kultúra egyik iskolapéldájaként említhető sorozat… nos, keresni kell a megfelelő igét, mert nem találkoztak, nem kapcsolódtak össze, pláne nem kölcsönösen hatottak egymásra, mégis mutatja annak jelentőségét, hogy a kasszasikereket ritkán produkáló Sondheim megkerülhetetlen, ha a Broadwayről vagy Hollywoodról beszélünk.
Magyarországon sem állnak kígyózó sorok a pénztárak előtt, a bemutatók száma igen alacsony, neve a szélesebb közönségrétegeknek maximum a West Side Story szövegírójaként mond bármit is. Legutóbb két éve, Marosvásárhelyen játszották a Hallottátok, mi esett meg útban a Fórum felé?! című a darabot, előtte az 1999/2000 évadban Kaposváron a Sweeney Toddot. A londoni borbély története Nyakfelmetsző címmel horrormusicalként, sőt horroroperaként 1992-ben az Erkel Színházban megbukott, a kaposvári előadás Ascher Tamás rendezésében az Országos Színházi Találkozón és a kritikusok körében is számos díjat szerzett (de ez nem a zenés rémtörténet műfajmegjelölésen múlott). A Little Night Music két kevéssé érdekes előadásban került színpadra. Annál jelentősebb lehetett volna az Orgyilkosok a Rock, pontosabban a Csikk Színházban, de nem játszhatták túl sokáig.
A hetvenes évek végén először a West Enden, majd a Broadwayn mutatták be a Side by Side by Sondheim című estet, amelyről sokan állították, ha a dalok megszabadulnak a librettó kötöttségeitől, és revüként vagy koncertszerűen kerülnek előadásra, könnyebben felfedezhetők igazi értékeik. Az ismeretlenség hátrányából és e kritikai megjegyzésből kellett volna erényt kovácsolnia Valló Péter rendezőnek, úgy látszik azonban, hogy sem a zene, sem a szöveg kreatívan nem inspirálta. Izgalmas, eredeti, netán szellemes megoldásnak kevéssé nevezhető, ha egy dalban elhangzik a „lecsapok rá” kifejezés, akkor az azt éneklő színésznő rácsap a zongorára, vagy a vidéki víkendre utazás közben eljátsszák az autóban zötykölődést, sőt láthatunk – vetítve persze – őzet, vadászt, kastélyt, a fekete-fehér képen meg jól bezöldül a fű, hiszen a szövegben előfordulnak ezek a kifejezések. Értelmezés híján maradt annyi, hogy a Kurt Weill Cabaret néhány jazzkorszakból ittmaradt papírmasé zenésszel kiegészített terében hat színész elénekelt huszonnégy dalt. (A díszlethasználat felveti a kérdést, vajon ez gazdaságossági okból történt-e, vagy a sorozatjelleget explicit módon kívánták jelezni.)
Mahó Andrea finom, elegáns és visszafogott, Miller Zoltán meg líraian édes. Oroszlán Szonja csacskább és emancipáltabb számokat kapott (utóbbi miatt estélyi helyett rá nadrág került), Nagy Sándor pedig a cinikusabb, energikusabb, dühből a bárpultra felugrós típusúakat. Miller Lajostól annak ellenére, hogy Sondheim világa nem volt ismeretlen számára, hiszen az Erkelben énekelte Sweeney Todd szerepét, idegenül, fénytelenül szóltak a dalok. Szenvedély nélkül fütyülhetnénk az estére, ha nem lett volna Sáfár Mónika, akinek előadásában a Bohócok, hé! (ön)iróniája, keserűsége, színházi és élettapasztalata sokszor vágyott színházi pillanattá sűrűsödött, illetve a dalokat betanító és zongorán kísérő Zádori László, aki értő-érzékeny intelligenciával játszotta a könnyűnek egyáltalán nem nevezhető sondheimi hangjegytolulásokat.
(Szenvedély – Musicalkoncert Stephen Sondheim műveiből – A Madách Színház produkciója a Művészetek Palotájában; km.: Mahó Andrea, Miller Lajos, Miller Zoltán, Nagy Sándor, Oroszlán Szonja, Sáfár Mónika; rendező: Valló Péter; díszlet: Szlávik István; jelmezkivitelező: Weigand Lívia; zenei vezető és zongorán kísér: Zádori László; korrepetitor: Zádori László, Szegeczky Ágnes; dramaturg: Galambos Attila; világítástervező: Kiss Zsolt; a rendező munkatársa: Kutschera Éva)
